„Ég a gyertya, ég” – Amikor áram nélkül is túléltünk

Nagy hírértéke volt a napokban a Spanyolországot és Portugáliát sújtó áramkimaradásnak. A világsajtó apokalipszisként emlegette és a közbeszéd is hasonlóan reagált. Pedig volt olyan időszaka az ember történelmének, amikor áram nélkül is boldogult, sőt: 2025-ben is vannak vidékek, ahol az áramhiány megszokott jelenség.

Magyarországon a villamosítás 1884-ben Temesváron indult, és 1963. augusztus 20-án Aporliget (Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) volt az utolsó település ahová bevezették az áramot. Vidéken egészen az 1960-as évekig a többség gyakorlatilag háztartási gépek (porszívó, mosógép) nélkül élt, a televízió pedig ritkaságnak számított.

Kútról húzott víz, mángorló, mosóteknő, kötélen száradó ruhák, szenes vasaló, sparhelt, kemence, petróleum-és olajlámpa, viaszgyertya – csak néhány említés a régi korok világából, amikor még villamos áram nélkül boldogultunk és túléltük.

Televízió nem volt, de a kalendárium és a nyomtatott napilap/hetilap eljutott a falvakba is és a községi könyvtárakban virágzott az élet. Nem ismertük a közösségi média fogalmát, de a közértben, az orvosi rendelőben, a postán, a művelődési házban, a kocsmában, a templomban, a focipályán, az iskolában, az utcán és a kertben megtudtuk egymástól (és egymásról…) a helyi és a környéki híreket.

Lomb Kató (1909-2003), az ismert nyelvzseni mondta: „Az ember elkényelmesedett. A technikai vívmányoktól ma már nemcsak a test, hanem a szellem tehermentesítését is megköveteljük.”

Még vagyunk néhányan, akik emlékezünk a régire, és még vagyunk néhányan, akik most, 2025-ben is túlélnénk áram nélkül…

Nyitókép: Thomas van Leent (1807-1882) holland festő Gyertyafényes fogadó című festménye