Hegyi túrával a titkos tengeröbölbe
Gjiri i Blistë, vagyis Blistë-öböl néven említik ezt a rejtett, apró öblöt Dél-Albániában, a Jón-tenger partján, távol a nevesebb turistaparadicsomoktól, áttetsző türkizkék vízzel, aranyszínű homokkal, fák és bokrok ölelésében, a nyugalom szerelmeseinek.
Nevének konkrét jelentése nincs, nem értelmezhető köznyelvi alapon. Feltételezhetően földrajzi név és ősi vagy illír eredetű. Az öböl megközelítése kétféleképpen lehetséges. Csónakkal a tenger felől, vagy gyalogosan a hegyi dzsungelen át. Mi ez utóbbit választottuk.
Ksamil üdülőtelepülésről indulunk. Ksamil pár évvel ezelőtt még halászfaluként volt ismert, nyaralási céllal az albánok és az autentikus vakációra vágyó külföldiek keresték fel. Földútjait és apró házait az utóbbi években aszfaltszerű utak és szállodák váltották, pontosabban fogalmazva: jól megfér egymás mellett a „nyugatiakra” szabott pucc és a helyi nosztalgia.
Mert múltidézésből maradt itt jócskán. Két szép hotel között a focigrund, elegáns épület melletti félbemaradt ház – tetején száradó ruhákkal – , vagy a strandholmikat árusító bolt szomszédságában legelésző kecskenyáj.
Na de mi túrázni készülünk és a cél, a rejtett tengeröböl Ksamil centrumától 4-5 km-re található. Nem nagy távolság, de kánikula van, kb. 2 km hegymenet vár ránk és a hátizsákban innivalót, élelmet és törölközőt viszünk, hiszen utunk végén a megérdemelt csobbanásra és több órás nyugodalmas strandolásra készülünk.
A falut dél-nyugati irányban, a Lori nevezetű strandnál hagyjuk el és egy jó darabig nincs egyéb dolgunk mint követni a kanyargós flasztert.
BUDAPESTET ÉRINTVE
Közel 130 méter a szintemelkedés, nem nézünk hátra, majd a legmagasabb pontról akarunk visszapillantani Ksamil kora délelőtti ébredezésére. Ahol haladunk, a régi halászfalu hangulat üdvözöl bennünket. Pici házikók – némelyik autentikus falusi szállás -, kisbolt, kecskék, növényzet bujasága.
Rövid pihenőt tartunk a kisboltnál. Bejárata jópofa dekoráció. Fából faragott és színesre festett nyilak világvárosok neveivel. Köztük ott van Budapest is, jól megkülönböztetve Bukaresttől.
Aztán még két-három nagy kanyart kell talpunk alá venni, hogy azt a bizonyos helyi legmagasabb pontot elérjük és fentről csodáljuk Ksamil épületeit, tengerpartját, hegyeit és kicsi szigeteit.
ÜDVÖZÖLD A PORTÁST!
Innen már ereszkedünk, egyelőre az útburkolaton, ami továbbra is szereti a kanyarokat. Jobb kéz felől hamarosan derékmagasságig érő kőkerítés szegélyezi az utat. Akár fel is mászhatunk a kerítésre, hogy nagyobb térben kebelezzük magunkba a távoli látványt, ami már nem Albánia.
Bizony. Szemközt az a nagy sziget a görög Korfu, és tökéletesen látható legmagasabb hegye, a 906 méter magas Pantokrator. De látjuk itt a mi térfelünkön a hármas útelágazást is, és nekünk majd a legalsót kell választanunk, ami magánterületen, az Arameras Hotel területén halad át, de csak üdvözöld kedvesen a portást és gyalogolhatsz is tovább.
Több kisebb apartman alkotja ezt a szállást, a főépület és vendégházak között elegáns egyenruhába öltözött személyzet golfpálya kocsival szállítja a vendégeket. Éttermi szekciójából is káprázatos kilátás nyílik a Jón-tengerre és Korfu szigetére.
Mi követjük lefelé az utat és erős a gyanúnk, hogy az innen megpillantott tengerparti sziklacsücsök már „tartozéka” úti célunknak. Ismét kanyar fogadja lépteinket, aztán elérjük az ominózus No parking zónát. Korábban nem volt ezen a placcon sem figyelmeztető tábla, sem kordon. Néhány túrázó – angol nyelvű fórumokból tudjuk – idáig jött kocsival és parkolónak nézte a helyet, de a hoteltulajdonosok másképp döntöttek.
Helyesen. Ha már túra, legyen tartalmas, izzadós és veszélyes. A tartalmas és izzadós már adott, a veszélyes most kezdődik. Bevetjük magunkat a No parking mögötti hegyi erdőbe, erőteljesen kitaposottnak nem nevezhető, ám többé-kevésbé látható ösvényen.
KÚSZVA, MÁSZVA, CSÚSZVA
Nem véletlenül nincs gyakori túra ide. A dúsan benőtt ösvény néhány méter után meredek, sziklás lejtőn folytatódik. – Strandpapucsban tényleg nem teljesíthető – idézem társaimnak az angol nyelvű fórumon olvasott egyik bejegyzést és túracipőmmel biztonságos első lépést tapogatok ki a meredélyen.
Tíz méter mélynek saccolom az alant lévő sziklaszirt, fentről szélesnek látszódó peremét, ahol az ösvény tovavezet. Van bennem félsz rendesen, ilyen nyaktörő hegyoldalhoz még nem volt szerencsém, kell is 10-15 perc mire körültekintően lejutok a következő megmérettetéshez. Mi lányok vezetjük a csapatot, és adjuk az instrukciókat a fiúknak, akik fent kissé csüggedten tekintenek a szakadékra.
Teljesítik. Az alsó sziklaszirt valóban szélesebb, viszont ösvényén a járást belógó ágak-bogak nehezítik. Emitt átkúszunk az egymásba gabalyodó ágak alatt, amott az átmászás tűnik jobb ötletnek. Talán 100 métert haladunk így, amikor a növényzet kuszaságából – mint a gyermekdalban – aranykapu lesz, csak bújjatok rajta!
Bújok és hálát adok az Égnek a pillanatért, a percért, mert ezen a ponton, az újabb, de immár utolsó szirten állni kell pár percet, hogy méltó módon fogadd be a csodát: a titkos öböl varázslatos magányát.
Még egy próbatétel vár. Aláereszkedni a szinte sík sziklafalon az öbölbe. Hátrafelé, a réseken utat törő, erős fagyökerekbe kapaszkodva és amikor már mindkét talpam a part homokjába süpped, potyogni kezdenek a könnyeim.
Köszönetet mondok a kaland sikeréért és mindazért a szépségért ami körbevesz. Fürdőzünk és ejtőzünk. Miénk az öböl békéje, a hullámok lágy moraja, a homok puhasága. Órákat töltünk ebben a nyugalomban és a visszautunkon már nem is érezzük a meredélyek és magaslatok félelmét.
Nyitókép: Blistë-öböl, a Jón-tenger rejtett kincse Ksamil térségében
