Ide az örökös hajsza betegsége még nem érkezett el
Visszatértünk Lhászába. Pontosabban: a Lhásza-érzet világába. A településre, ahonnan Heinrich Harrer indult, hogy sok-sok utazás – és főleg Hét év Tibetben – után visszatérjen oda, ahová az örökös hajsza még nem érkezett el.
Csendes a város – mármint forgalom szempontjából. Kevés a jármű. Egy-két gyalogos mutatkozik. Csak a Görtschitz sebes folyása ad zajt, bár ez a zúgás inkább dallamos. „Évszázadunk legcsúnyább betegsége, az örökös hajsza ide még nem érkezett el.” – írta Heinrich Harrer a Hét év Tibetben című könyvében. Ő a tibetiekről, Lhászáról mesélt, de ugyanezt érezzük mi is itt, a karintiai Hüttenbergben.
Visszatértünk. Megannyi szerpentint leküzdve újra itt vagyunk az idő végtelenségében. Egy férfi sepreget a portája előtt. Egy kislány az utcán ugrál vesszőparipán. – Ugye nem képzelődöm? Ugye tényleg vesszőparipával játszik? – kérdezem kétkedve a társaimat.
Zúg a folyó. Régről maradt hangulat meghittsége vesz körül bennünket. Ajtót nyit egy hölgy. Már várom, mi az új tárgy a Harrer-múzeumban.
KÉT ÉVNYI GYALOGLÁS
Heinrich Harrer világjáró kalandor a hírnevét 1938-ban szerezte, amikor társaival elsőként mászta meg az Eigert.
Sportkarrierje előmozdítása érdekében ugyan belépett a náci pártba, de az ideológiával nem vállalt közösséget. 1939-ben Indiába utazott, hogy meghódítsa a Himaláját.
Itt a második világháború kitörésekor brit hadifogságba esett, ahonnan kalandosan sikerült megszöknie.
Közel két évnyi kemény himalájai gyaloglás után ért el a világtól elzárt tibeti Lhászába. Hét évet töltött a „Tiltott Városban”, és a XIV. Dalai Láma tanítója és barátja lett.
Tapasztalatairól könyvet írt, amelyből Brad Pitt főszereplésével filmet is forgattak.
Hüttenbergbe hozta el Tibet kultúráját. 1983-ban alapította a múzeumot, amit a XIV. Dalai Láma is meglátogatott. Többször is.
Fotónk egy múzeumi képről készült. Heinrich Harrer középen, Brad Pitt és David Thewlis színészek társaságában.
100. SZÜLETÉSNAPRA
Lassú és tanulságos zarándoklat a Hét év Tibetben könyv olvasása. Önismeret egy másik ember önismerete által. Kinyitod a könyvet, hogy egy kis időre becsukd az örökös hajsza utáni létet. A regényből ismerős holmik megint üdvözölnek a vitrinekben. Kopott bakancs. Megrágott pipa. Foltos hátizsák.
Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Az interaktív teremben pakolgatom a tibeti buddhista rituális eszközöket. Az imamalom kicsit beragadt, de a harang cseng-bong. Kedvenc helyem a Tibet-emelet. Egyrészt itt van az a trón, ahol a megnyitóünnepségen a XIV. Dalai Láma ült. Másrészt: a vörös színű szertartás teremben mindig szól a mantra.
Engem a tibeti kultúra érdekel, de a múzeumban Harrer egyéb utazásairól származó tárgyak is helyet kaptak. Amazonasi indiánok eszközei,a szudáni nuba törzs használati tárgyai. Pápua Új-Guinea, Francia Guayana néprajzi dolgai. De nekem a spirituális buddhista béke a mindenem. Meg is találom azt, amit legutóbb még nem láttam. Egy tibeti teafőző, amit a felirat szerint Harrer születésének 100. évfordulójára hoztak a múzeumba.
VENDÉGKÖNYV
Ismét a szertartás teremben vagyok. Leülök a padra, és hallgatom a rituális dallamokat. Hangszórókból szól, de a környezet milyensége – a vörös falak és a szantálfa illata – valóságossá teszi a szerzetesek ittlétét. A szomszédos padon anya és leánya merülnek el a nyugalomban.
– Képzeld, vannak kihúzható fiókok a falban – zökkent ki ábrándozásomból az egyik utastársam vígsága -, találtam régi tibeti fotókat is. Bólintok és mosolygok. Mindig kedves a szívemnek, ha egy új látogató szintén boldogságra lel az én régi örömeimben.
És ezúttal írok a Vendégkönyvbe. Arról, hogy olvastam a könyvet és láttam a filmet. És arról, hogy Heinrich Harrer himalájai szívóssága jókor talált meg engem, és én jókor találtam meg az ő történetét. Kevés hely van, ahová az örökös hajsza még nem érkezett el. Hüttenberg ilyen hely.
Nyitókép: A Heinrich Harrer Múzeum bejárata. 2026 nyara.
