Kesztyűs kézzel a kalapos lányról

Ismertem őt régebbről, de ő engem lehet nem ismert fel.

Talán a küszöbön álló esküvő gyors megsemmisülése volt az oka, hogy ő sem kérdezte: – Ugye te is ott voltál anno a baráti társaságban az ex-vőlegényemnél tartott vacsoránkon?

Mert én emiatt nem akartam firtatni több mint tíz év távlatából azt a régi kellemetlenséget, ami miatt végül nem lett a lányból feleség.

SPOILER: Nem másik nő volt a dologban.

Emlékek halványságába merül már az a vacsora, és a divatbemutató, ahol ismét összefutottam vele, túl fantasztikus, és a lány is túl fantasztikus, hogy úgy mutatkozzam be, mint a felidézett múltja.

Kesztyűket, kalapokat, kiegészítőket árult, azt mondta boltja is van a nagyváros elit utcájában, ha arra járok, térjek be, de most próbáljak fel egy kalapot, kötelezettség nélkül, amolyan mókából, mert ránézésre kalap-és kesztyűkedvelő típusnak lát engem, – És jól is áll! – kiáltotta, miután fejemre illesztett egy elegáns darabot és karomra húzta a csupa selymet. Mesélt is a fejrevalók és kesztyűk történelméről, a daliás korszakokról, amikor még kötelező ruházati kellékek voltak mindezek, és oly lelkesen, kedvesen és beható ismeretekkel beszélt, hogy magamat egy 19. századi ruhaszalon tehetős vendégdámájának éreztem.

Tavaly nyáron történt.

Minap a nagyváros egyik állatfelszerelés-és eledel boltjában viszontláttam őt. Távolról. Az üzlet logójával ellátott pólót viselte. Kesztyű és kalap nélkül.

Pózolt a kutyahámokkal teli polcnál, karót nyelve, arcán a kényszerű felkészültség szorítása, hogy a következő gazdinak lelkesen, kedvesen, beható ismeretekkel meséljen a tökéletesen illeszkedő, izzadásgátló, testet nem dörzsölő kutyahámról.

Még aznap sétát tettem a nagyváros elit utcájában. A bolt felett halványan még látszódott a korábbi név, hogy itt valaha kesztyűkkel, kalapokkal, kiegészítőkkel kereskedtek.

Kiadó üzlet…

Nyitókép: Paul Gauguin: Szieszta című festménye 1894. A festmény a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum európai gyűjteményének része. Forrás: Wikipédia