Kezdetben menő utcai performansznak hittük, de nem az volt. Sokáig várta gazdáját ez a kerékpár az egyik szombathelyi közterületen, és mivel a tulajdonos hosszú időn át nem hozta mozgásba az eszközt, végül a természet kapaszkodott nem csak a nyeregbe.

Kíváncsiak lettünk volna a repkény teljes térhódítására, amikor már meghatározhatatlan az alatta lévő szerkezet neve, de egyik reggelre növényzettel együtt eltűnt a kétkerekű. Talán a gazdája tért vissza érte, vagy a közterület munkatársai találták már nem a helyhez illőnek.

Mindenesetre ezzel a fotóval megörökítettük a magányos bicikli és a repkény románcát és hoztunk egy Szabó Lőrinc verset:

Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt. – Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva. Egyszer csak felült: – Nekem ne követ, hanem biciklit tétess a siromra. – – Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! – Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt, a paplant némán a fülére húzta, s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek a szája már végső alkura nyílik): – Legalább irasd rá a kőre, hogy nagyon szeretett volna egy biciklit! 1938

Lóci végül megkapta az áhított biciklit. Gombaszögi Frida színésznő miután olvasta a Pesti Naplóban megjelent verset, vett a fiúnak egy kerékpárt.