Nemesebb emlékeink, avagy miért nem üzen vissza Vanda?

Amikor ez először megesett velem, egyedinek gondoltam. Aztán pár év múlva ismét megtörtént. És a minap harmadszor is.

Nevezzük Andreának. Ő volt a prototípus sok-sok évvel ezelőtt. Andreával az egyetemen barátkoztunk össze. Közös metszetünk volt a szabadidőnk könyveinek gyűjteménye, meséltünk egymásnak az olvasottakról és kerestük a párhuzamot az élettel. Az életünkkel, ami egyszerű örömök otthona volt, a reggeli kotyogós kávé illata, a csomagolt házi szendvicsek zamata, a parkok padjain töltött késő esti üldögélések bájossága, cicoma és mellékíz nélkül.

– Nem tudom miért nem üzen vissza Vanda! – mondta egyik találkozónkon, pár évvel az egyetem befejezése után, amikor összefutásaink már ritkultak, de beszédtémánk még mindig a könyv és az egyszerű öröm maradt. Vandát futólag ismertem. Óvónő volt egy faluban, és ha a szerénységről szobrot alkottak volna, Vanda lett volna az ideális alany.

Aztán Andrea a korábbi olvasmányélmény, házi készítésű szendvicskrém recept és a parkban virgonckodó macskák fotói helyett a baráti kommunikációját egzotikus hotelszobák és vásárolt világmárkák részletesnél is részletesebb leírásába fektette, átsiklott a Megvan-e még a kotyogós kávéfőződ? vagy a Milyen regényt olvasol épp?-kérdéseim felett, és nem pazarolt energiát arra, hogy – úgy mint régen – , ugyanezeket a kérdéseket nekem is feltegye. Ott és akkor értettem meg, miért nem üzent vissza Vanda. És magam is Vandává lettem.

Előkerestem Márai Sándor Füveskönyvét, a könyvet, amit a legnagyobb bánataim gyógyítására használtam, és találtam is orvosságot: „… a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is.” És rájöttem, hogy számomra a valódi barátságok a kotyogós kávénál, a könyveknél és a parkok padjainál maradnak örökre.

És bár Andrea esetét az életemre gyakorolt hatásával egyedinek hittem, már nem okozott nagy traumát amikor ugyanez a történet bekövetkezett Évánál, majd Klaudiánál is. „Mintha zenét hallanál, dallam nélkül.” – írja Márai A szomorúságról, és valóban: az elmúlások monoton muzsikák, míg az igazi barátságok a könyvlapok suhogása, a padok diszkrét reccsenése és a kávéfőző dallama, amikor sípolja a természetes életet…

Nyitókép: Mesterséges intelligencia által generált illusztráció a szöveghez.