Színes szárnyak követése nagyanyáink nyári kabolaútjain

Nyári vasárnap délután két keréken a „szántóföldek között vezető keskeny szekérút’” néhol kövecses, néhol téglatörmelékes vonalán, a falu határában, búzatáblák mentén, távol a főút forgalmától.

Megy a bringa. Persze komótosan, hogy átérezzük a vidék varázsát, ezt a régi korok nyaraiból apró részletekben még itt maradt pillanatot: az örök ifjúság érzését. Kékségbe torkolló zöld párnás földút, a távolság mint üveggolyó, elkapjuk a merengő állapotot, ahol egyszer régen már szabadok voltunk, gyermeki énünk újra éled, útszéli bokorból kipattanó őz fokozza az idilli képet.

A kabolaút, ahogyan a tájnyelv hívja a földutat Beregszász vidékén és Szatmár megyében. De nevezzük bárhogyan, mindenütt ugyanaz a párhuzam, nagyanyáink nyarai mezítláb, a tehenet hajtva, a lány még nem az a spiné fajta és a legények is tudják még a módját, hogyan kell dicsérni a talpig fodros szoknyát.

És íme! Előttünk pár méterrel tarka szárnyait tornáztatja egy lepke! Megáll a bringa, settenkedünk, mily bátor a pille, szinte nekünk pózol, jó helyen vagyunk éppen jókor, és később a kabolaút mentén a cserjék ágain, a fejünk felett, a karunk mellett ha a cifra szárnyakat látjuk, nem tudunk nem arra gondolni: kísér bennünket pózoló barátunk.

A kabolaút kifejezés nyelvföldrajzi alakváltozatokon át, szókeveredéssel keletkezett. A marosbogáti nyelvjárásban a kadala szó ekelovat jelent, vagyis ekét húzó lovat.