Van-e még helye a metaforáknak?
Még nem voltam húsz. Tiszteltem a szerzőket. Alázattal voltam irántuk. A szerzők iránt, akik méltatták soraimat. És már bőven elmúltak negyven. Mindenütt azt láttam: a szerzők nem az én korosztályom. Talán ezért tulajdonítottak jelentőséget a metaforáknak.
És nekem már tinédzserként metaforáim voltak. De ez egy régi történet. Az új történetben valaki „korosodónak” nevezett. Vagyis: „Látszik a szövegen, hogy a szerzője korosodó.” Furcsa szó ez egy irodalmi körben. Az irodalomban, ahol elvileg nem számít, hogy a nemzetiséged japán vagy magyar. A vallásod buddhista vagy református. Az életkorod 20 vagy 55. Elvileg nem számít, de a minap Farkas Franciska színésznő is belefutott ebbe a „nem számít”-csapdába…
DE TÉRJÜNK VISSZA AZ IRODALOMRA…
Az irodalom a szöveg szerelmese, nem a szerzőé. A jó szöveg önmagában áll. Bárkit érhet oly nagy trauma vagy öröm, hogy arról mély átéléssel tud írni. Vagy egyszerűen csak az „ereiben csörgedezik” az írás…
Szeretem a cinizmust. De ezúttal nem szóltam be. Nem kérdeztem, hogy csoportot tévesztettem-e. És ez már inkább torz tükre annak, amit irodalmi körnek gondolnánk. Vannak emberek, akik egy másik emberből először a külsőségeit látják meg. A pöttyös masniját. A szakadt farmerjét. A hímzett cipőjét. Vagy a ráncait.
És vannak, akik a szavait.
Talán egész életemben ez utóbbi világot kutattam.
Számomra a klasszikus értékek a szakmai alázat, a kíváncsiság, a szöveg iránti tisztelet, és az, hogy az embert elsősorban a szavai, a tettei, és a kettő közötti viszony alapján ítéljük meg. Ezek az értékek nem öregszenek. Legfeljebb időnként háttérbe szorulnak…
Talán ezért kutattam és kutatom ma is a szellemi otthont. Olyan helyet, ahol a gondolat fontosabb, mint a címke, és ahol a kíváncsiság nem magyarázkodásra szorul.
SZELLEMI OTTHON
Ha az ember sok helyen jár, megtanul sokféleképpen teljesíteni. Voltak munkák, amelyeket jól végeztem. Mégis gyakran éreztem úgy, hogy az elképzelések és a feladatok nem találkoznak egymással. Talán azért, mert a munka pusztán megélhetés volt. Én pedig identitást is kerestem.
Kapcsolódni ahhoz, amit csinálok. Mert csak az elhivatottság ad valódi szellemi otthont. Ahol a kíváncsiság és az alkotás nem furcsaság. Hanem természetes nyelv. És ahol emiatt nem néznek rám furán.
Nekem egy jól megírt szöveg nem időtöltés. Hanem bizonyíték. Hogy lehetünk több is a hétköznapok mechanikus ismétlésénél.
Talán ezért fáj különösen, amikor az ember hosszú idő után ismét közelebb lép az irodalomhoz, de ott most köznapisággal találkozik. Nagy változást lát. Mintha egyre kevésbé a szöveg lenne a középpontban. Mintha a köré épült világ fontosabbá válna magánál az alkotásnál.
A korábbi elismerések nem azért fontosak, mert igazolnak. Hanem mert emlékeztetnek arra, hogy az embernek érdemes hűnek maradnia ahhoz, amiben hisz.
Van-e hely ma azok számára, akik még fontos szerepet adnak a metaforáknak?
Nem tudom.
De azt tudom, hogy a jó szövegnek nincs életkora. Ahogyan a kíváncsiságnak és az igényességnek sincs.
Tiszteltem a szerzőket. Bőven elmúltak negyven. Most már én is bőven elmúltam negyven.
„Korosodó” vagyok.
De metaforikus.
Nyitókép: A „korosodó” Velencei-erőd. A XVIII. században épült. Még mindig áll. Csak egy – szinte már „metaforikus” csónakkal közelíthető meg Butrint romvárosából. De a csónak odaér. A „korosodó” építmény, a „metaforikus” utazás és a lassú mozgás együtt emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amelyek éppen azért maradnak fontosak, mert kiállják az idő próbáját.
