“Nem néztük, ki az, aki mellettünk fekszik, csak legyen alvóhelyünk!”

Emi néni, a nyugdíjas pedagógus már négyszer járt az El Camino zarándokúton.

Még az előtérben is ültek a szombathelyi Szent Anna házban, sok érdeklődő volt kíváncsi Wiktoráné Szerdahelyi Emília nyugdíjas tanárnő diavetítéssel egybekötött előadására. Emi néni idős kora ellenére nyakába vette Spanyolországot, hogy gyalogosan teljesítse az El Camino zarándokutat.

– Lelkileg kell felkészülni erre az útra – kezdte mondandóját a pedagógus -, elhagyni az otthoni komfortzónát és magunkkal vinni a hátizsákban az életünket.”

BECSAPÓS HÁTIZSÁKOK

El Camino, más néven Szent-Jakab út, Róma és Jeruzsálem után a világ harmadik legfőbb zarándokútja, ami a spanyolországi Santiago de Compostela városba vezet. A közel 800 kilométer hosszú utat évente több százezer zarándok járja végig. Emi néni a korára való tekintettel a Pireneusokban vezető szakaszt ugyan kihagyta, ám így is hatalmas teljesítmény a részéről a nagy gyalogutazás, ahogy fogalmazott: “megmutatni, hogy öregen is bírja”.

Bár valóban rengetegen vándorolnak végig az El Caminón, nem mindenki zarándok, aki hátizsákot cipel. Emi néni egy darabon két hátizsákos fiatalt követett, gondolván, ők bizonyára ismerik az útvonalat, ám kiderült: nem zarándokok, hanem iskolába igyekeznek.

Nem lehet bízni a jelzőtáblákban sem. Egy helyütt kiírás szerint 100 km volt hátra Composteláig, de miután fél napot eltévedés nélkül átgyalogoltak, a következő táblán 300 km szerepelt.

NEM KRITIZÁL, MEGKÖSZÖNI

Emi néni szerint a magyar ÁNTSZ-nek akadt volna dolga jópár helyen a zarándokút során. Volt olyan étkezde, ahol a szamár konkrétan kiette az ember kezéből a szendvicset.

Magyar utazókkal is összefutott, elmondása alapján szívét melengeti, ha bárhol a nagyvilágban magyarokkal találkozik.

Legelső szálláshelyén közölték: a zarándok soha nem kritizál, hanem amit kap, azt megköszöni. Szálláshelyek esetén ez különösen fontos, mert ha valaki válogatós, bizony könnyen lehet, hogy a megtett 17 km gyaloglás után újabb 17-et kell bejárnia a következő ágyért.

A zarándokszállásokra jellemző a száz ágy egyetlen helyiségben, és nem szabad nézni, hogy ami szabad ágy épp jut, a szomszédos pamlagon ki fekszik. “Máskülönben holtfáradtan tovább kellene állni” – mesélte Emi néni.

KICSIK VAGYUNK EBBEN A VILÁGBAN

A nyugdíjas tanárnő útja teljesítéséről minden egyes megtett szakasznál pecsétet kapott a pecsétgyűjtő könyvecskébe, amelyet még indulás előtt szerzett be. Nyomtatott térképek is voltak nála, hátoldalukra jegyzetelte a zarándoklat során szerzett fontos tapasztalatait.

Egy alkalommal a borzasztó hőségben pilledten ült a dombtetőn, némi lágy szellőért fohászkodva, amikor is a kívánt szellőcske hirtelen megérkezett és Emi néni folytatta útját.

“Olyan kicsik vagyunk ebben a világban, hogy a legkisebb szél is kifog rajtunk, de van felettünk valaki, aki mindig vigyáz ránk.”
Wiktoráné Szerdahelyi Emília